Paradox módon a fekete munka és a fekete munkások fogalmának megjelenését is a dicsôséges ‘67-es háború környékén kell keresnünk. Izrael egyszerre hatalmas területek ura lett, együtt az ott élô olcsó arab munkaerôvel. S eleinte a hetvenes években az új kapcsolat virágzó szimbiózisnak tûnt, amibôl mindkét fél csak profitál.
Az arab kulimunkások fillérekért elözönlötték az építôipart, s szép lassan a zsidó építôipari munkás fogalma kuriózummá vált. A harmincas évek ereci építkezéseket dokumentáló filmjein még a Lennon-szemüveges Közép és Kelet-Európai entellektüelek emelgetik a lapátot, de a zsidó kétkezi építômunka ethosza a 70-es 80-as évek gazdagodása- amerikanizálódása nyomán szép lassan kiment a divatból. Bizonyos munkák egyre sötétedtek, majd feketévé váltak, s a zsidók számára már szégyent jelentett volna mûvelésük. És volt aki átvegye, rendelkezésre álltak az arabok a területekrôl egymást alullicitálva, fillérekért.
Aztán elkezdôdött az elsô, majd a második intifáda, s az arab munkaerô foglalkoztatása kérdésessé, veszélyessé, majd egyre inkább tilossá vált. A 90-es évekre a degradálódott kétkezi munkák elvégzésére az arabok helyett pótlást kellett keresni, s ekkor jelentek meg Izraelben a “vendégmunkások”. A vendégmunkások eleinte fôként hivatalosan érkeztek, s bár fekete munkát végeztek, státuszuk “fehér” volt. A fôként Dél-Kelet ázsiai nôk elsôsorban az idôs izraeliek házi gondozását vették át, a kínai, román egyébb vidékekrôl érkezett férfiakat pedig az építkezéseken láthattuk. Jelentôs részük megszökött ôket túlzottan kizsákmányoló Izraelbe szállító munkaadóiktól, s Tel Avivban a régi buszpályaudvar környékén egész negyed alakult ki igazi “fekete” fekete munkásokból. Papírjaik már rég nem voltak, vízumuk -ha valaha volt is- rég lejárt, de kétkezi munkájukra nagy szüksége volt Izraelnek. Etnikai képük igen színes lett, a 90-es évek végére mintegy negyedmilliós tömeget jelentô vendégmunkások közt akadnak afrikai feketék, Dél-amerikai indiánok, Fülöp Szigetekrôl való vágott szemûek, és Európából jött románok, sôt magyarok is. Ez is virágzó szimbiózisnak tûnt: lám a veszélyt jelentô arabok tömegei nélkül is boldogulunk, mindig akad aki elvégzi a piszkos munkát jó pénzért. Az izraeli vendégmunkások helyzete kicsit más mint szerte a nagyvilágban, miként Izrael is egy kicsit másmilyen ország mint a többi. Az izraeli állampolgárság elnyerését a “hazatérési törvény” szabályozza, mely minden zsidó nagyszülô unokájának polgárjogot garantál. És persze a családegyesítés humanitárius fogalma is létezik, vagyis akiknek joguk van letelepedni, azok hozhatják nem zsidó közvetlen családtagjaikat is. De bizonyos itt töltött évek után, vagy valamiféle kultúrális állampolgársági vizsga alapján nem lehet izraelivé válni, és az sem lesz automatikusan állampolgár, aki itt született. Ezért a papírok nélküli vendégmunkások helyzetét az idô sem segíti, s státuszuk egyre akutabb problémákat vetett fel. Itt született, a hébert anyanyelvi szinten beszélô gyermekeiket az iskolák humanitárius okokból papírok nélkül is befogadták, de furcsán illeszkedtek a zsidó oktatási rendszerbe az iskolában zsidó ünnepeket ünneplô de vasárnap templomba járó gyerekek, a diapóra zsidó történelmét tanulva, miközben gyökereik egészen mások. Másságuk intézményes befogadására nem léteznek intézmények, és szándék sincs ilyen intézmények megteremtésére.
Ez a furcsa szimbiózis a legutóbbi évekig jól mûködött a maga ellentmondásaival együtt. Azonban Izraelnek eddig nem sok jót hozott a 21. század, az intifáda sosem látott gazdasági válságba sodorta az országot. A könnyûipar, a textilgyárak sorra csôdbe mentek a Dél –Kelet Ázsiai olcsó termékek konkurrenciája miatt, nehézipar pedig már rég nem volt. A 90-es évek húzóágazata, az izraeli high tech igencsak megsínylette a dotkom válságot, s az ingatag háborús viszonyok miatt eltûntek a befektetôk, megszûntek az egykor gombamódra szaporodó start up cégek. A munkanélküliség rátája évek óta 12 % körüli, s minden réteget egyaránt súlyt. Nehezebben talál munkát az értelmiségi és a szerényebb képzettségû polgár egyaránt. A megváltozott viszonyok közt a kormány meghirdette a fekete, vagyis hivatalos tartózkodási engedélyekkel nem rendelkezô vendégmunkások elleni harcot, hogy az így felszabaduló munkahelyeket a zsidó munkanélküliek szerezzék meg. Azonban a vendégmunkások az izraeli minimálbérnél jóval kevesebbért is hajlandóak munkába állni, s peldául az építôipari és a mezôgazdasági fizikai munka béreit a munkáltatóknak eszük ágaban sincs felemelni. S ennyi pénzért csak Thaiföldrôl vagy Kínából találnak igénytelen bérmunkásokat, s ezért vadul lobbiznak, hogy továbbra is alkalmazhassák és ideszállíthassák ôket. Az utóbbi 1-2 évben a kormány egyrészt rendôrségi és adminisztratív akciókkal megpróbálja fölszámolni a papírok nélküli vendégmunkás szigeteket, egész negyedek néptelenednek el Tel Aviv roszabb hírû sikátoraiban, másrészt viszont kénytelen engedni a munkáltatók nyomásának, akik továbbra is ideszállíthatják a külföldi vendégmunkásokat olcsó pénzért nehéz fizikai munkára.
Itt tartunk jelenleg, ezek az ellentmondások és érdekek jellemzik az izraeli vendégmunkás-helyzetet.
Shiri Zsuzsa, Rádió Zs, Jeruzsálem